A veszélyeztetett Ausztráliai tüdőshalról (Neoceratodus forsteri) úgy tartják, hogy az egyik legtovább élő édesvízi hal, amelynek az életkora meghaladhatja akár a 100 évet is. A jól dokumentált, fogságban tartott egyedeket kivéve azonban szinte lehetetlen ezt az állítást igazolni.

Általában a halak életkorát az otolith - egy a fülükben található apró csont - segítségével lehet megállapítani, amelyen növekedési gyűrűk találhatók, hasonlóan a fák törzsében lévő évgyűrűkhöz. Ennek vizsgálatához viszont meg kellene ölni a halat, ami nem túl jó ötlet egy veszélyeztetett faj esetén. A másik probléma, hogy a tüdőshalaknál ez a csont nem hasonlít a többi halban megtalálható csonthoz.

Egy csapat tudósnak a canberrai Ausztrál Nemzeti Egyetemről sikerült megoldást találnia erre a problémára úgy, hogy a halak pikkelyét vetették alá szénizotópos vizsgálatnak.

Az atomfegyverek tesztelésénél bekövetkezett egy váratlan mellékhatás, amely azt eredményezte, hogy a szén 14 izotópok mennyisége jelentősen megemelkedett a légtérben az 1950-es évektől kezdve, egészen az 1963-as csúcsidőszakik, amikor is betiltották a földfelszíni atomrobbantásokat. Ennek a szén 14 izotópnak a segítségével könnyebb a tüdőshalak születését meghatározni.

500 tüdőshalról vettek pikkelymintákat a Brisbane, Burnett és Mary folyókból, és a szénizotópos kormeghatározás segítségével megállapították a halak életkorát. Az eredmények azt mutatták, hogy a halak életkora 3 és 78 év között változott, valamint az is látszott belőle, hogy a szaporodásuk alkalmanként több évtizedig teljesen megállt bizonyos helyeken.

Ezt megelőzőleg a kutatóknak komoly problémát okozott a fiatal halak beazonosítása. Ez vezetett oda, hogy néhány tudós azt hitte, hogy csak egy elöregedő populáció létezik a tüdőshalakból, és idővel teljesen ki fognak pusztulni. Szerencsére a kutatások ezt a teóriát megcáfolták.