• Tudományos név: Astyanax jordani
• Szinonímák: Anoptichthys antrobius, Anoptichthys hubbsi, Anoptichthys jordani, Astyanax mexicanus jordani
• Magyar név: Barlangi vaklazac
• Csoport: Pontylazacok
• Származás: Közép-Amerika; Mexikó
• Testhossz: 9-10 cm
• Természetes élőhely: Mexikóban a San Luis Potosi tartomány barlangi vizeiben él.
• Viselkedés: Békés, csapatban élő hal, de más halak úszóit megcsipkedheti. Célszerű külön, a számukra berendezett akváriumban tartani őket speciális igényeik miatt.
• Táplálkozás: Mindenevő; Szívesen fogyasztanak minden élő és fagyasztott haleleséget, de megeszik a száraz tápokat is. Általában a talaj közelében kutatnak a táplálék után.
• Szaporítás: Elég könnyű
• Medence: Minimum 80 literes
• Halnépesség: 80 literre 4-5 hal
• Dekoráció: Kövek, sziklák, az akvárium aljára aprókavics. Világítás és növényzet nem szükséges az akváriumba.
• Hőmérséklet: 20-25 °C
• pH: 6-7,8
• Keménység: 20-30 NK°
• Várható életkor: 5-6 év

Megjegyzés: Az Astyanax jordani testén nem találhatóak pigmentek, testük rózsaszínes árnyalatú, enyhe csillogással. Egyes kutatások szerint a Barlangi vaklazac a Mexikói vaklazac (Astyanax mexicanus) felszíni formájából fejlődött ki, és ezért nagyon nehéz megkülönböztetni a két fajt. A Barlangi vaklazacok kifejlődött szemmel születnek, de mivel a természetes élőhelyükön sötétben élnek, ehhez alkalmazkodnak, és ezért ahogy öregszenek, úgy egy bőrréteg fedi be szemüket. A szemük helyett nagyon fejlett szaglásuk segíti őket a vadászatban, valamint sokkal hatékonyabban tudják tárolni szervezetükben a zsírt, mint más halak. Kutatások kimutatták, hogy az oldalvonaluk is sokkal érzékenyebb más halakénál, és ennek segítségével a mozgásuk közben keletkező hullámokat, amelyek visszaverődnek a tereptárgyakról, könnyebben érzékelik, így elkerülve az akadályokat. A természetben csak nagyon kis populációjuk él, és az is csak egy kisebb területen, ezért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajként tartja számon, így csak akváriumban tenyésztett példányok szerezhetőek be, de azok is csak nagyon ritkán.

A nemek megkülönböztetése külső jegyek alapján nehéz, a nőstények fentről nézve kissé testesebbek, és valamivel nagyobbak a hímeknél. Szaporítani alacsonyabb hőmérsékletű (20 °C) vízben elég könnyű. A jól tartott tenyészpárok gyakran ívnak. Az ikrák fehér színűek, és úgy néznek ki, mintha terméketlenek lennének. A szülőket az ikrázás után vegyük ki, mert felfalják az ikrákat. A kikelő kishalakat apró élő eleségekkel és más ivadéktápokkal etethetjük.